Egyre gyakrabban kezd megfogalmazódni bennem a carpe diem. Nem mint az élet értelme, hanem a jelen jelentésében. 

Az alkotásom anyagi vonulata a jövő, hiszen idő, ameddig felépítek egy művészi karriert. És csak úgy alakulhat az ki ha közben nem a művészettel foglalkozom, hanem a brand építéssel. És számonkérő is a társadalom hozzáállása, hogy lusernek éreztet, amikor alkotásodat, amit ő terméknek mínősít, nem tudod anyagilag hasznosítani. Ellenben a jelenben az a transz állapot, amikor tudom, hogy mit csinálok, van türelmem elmélyülni, nem is az alkotásban, hanem abban amiért elkezdtem. Az alkotás már egy materiális kivetülés, és nem a szellemi komplexitás, ami miatt elmélyül az ember egy gondolatban. Míg másoknak az alkotás a megélhetés, addig alkotásaim a érvényelütlenségükben koloncá alakulnak át, ha mint terméket raktározni kell. Van Goghnak mennyi hite lehetett alkotásaiba, vagy kevés ideje, hogy belefásuljon. 

Én egyre gyakrabban veszem észre magamon, hogy a jelenbe élek. Perspektíva nélkül, a jelenbe, amikor a kudarcot, a mások boldogulásában fejeződik ki. Nem írigységben, de az "értéktelen dolgok érvényesülésének korában" miért érezném magam kellemetlenül, miközben szemlélem a szürrealizmust. Fiatalon Dalit és Magritte-ot, most az életet. Hiszen a minőség manapság gazdasági hátrány, a hangzatos becsület, amit senki sem gyakorol, egy elvárt image, amit mindenki elvár, hogy róla mindenki azt gondolja.    

Az elvonó szélnek eresztette emlékeimet. Minden emlékemben volt valami feldolgozandó trauma. Valahogy lexikális tudásként maradt meg pár foszlány, érzetek és érzelmek nélkül. De ezt csak akkor érzékelem, ha ismerősökkel nosztalgiázunk, és ők meggyőzően beszélnek a múlt élményeiről. Igaz jelenükről, vagy gondolataikkal kapcsolatban már fukarabbak. 

A jelen pillangóként száll el, nem hagy meg semmit a jövőnek. Így maradt nekem az a jelen, ami egy élet közelibb, és nem egy hedonista carpe diem. Fel-fel sejlik a halál félelem. Pedig a halál nem egy kérdés, hogy megyek e? Csak a vég időpontja. S közben mindenki építi az életét, miben nem szerepel a vég, csak a változás és a növekmény.